Történetünk

    Az osztályunk 1992-ben kezdte az első tanévet a Bethlen Gábor 6-os számú Általános Iskolában a sport szakon. A beiratkozásnál túljelentkezés volt, ezért képességi vizsgát kellett tennünk. Volt futás, dobás és mindenféle labdajáték. Talán a szerteágazó szűrésnek, talán csak a szerencsének köszönhetően egy nagyon jó képességű csapatot sikerült összeválogatni. A harminc kiválasztott, sport osztályos gyerek közé én is bekerültem, és bár különböző okok miatt jóval kevesebben fejeztük be együtt az iskolát, mint ahányan kezdtük, de többé-kevésbé mégis egy jó csapattá kovácsolódtunk össze. A sport mellett a tanulást sem lehetett elhanyagolni, a mai napig jól emlékszem néhány szigorú és ellentmondást nem tűrő tanáromra.

    Első osztályban még csak a labdajátékokkal ismerkedtünk, másodikban elkezdtük a talaj- és a szertornát is.  Céltudatos, kitartó és legfőképpen összetartó osztállyá váltunk, mire megismerkedtünk a gyeplabdával. Noha edzőink eleinte a kézilabda felé tereltek, a gyeplabda sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett körünkben, így végülis ez utóbbi mellett döntöttek. És az sem volt elhanyagolható tény, hogy egy gyeplabda csapat – a kézilabdával ellentétben – sokkal több külföldi lehetőséggel kecsegtetett akkoriban. Talán nem túlzás azt állítanom, hogy sok idő után mi voltunk azok, akik Székelyudvarhelyen ismét ennek a sportágnak hódoltak, és a későbbiekben nagy sikereket értek el. A szabályok felületes megismerésétől, amikor kimelegedett gyerekekként lerongyolódott és kezdetleges felszerelésben loholtunk keresztül-kasul a pályán, valahogy mégiscsak kijutottunk a costinensi bajnokságra, ahol – ha elsőre nem is – végül mégiscsak mi vittük el a vándorkupát, ami megalapozta a későbbi sikerekereinket is. Rengeteg nemzetközi tornán vettünk részt, ahol hol kiválóan, hol kevésbé jól szerepeltünk, azt mindenesetre elértük, hogy a méltán nagy múltú gyeplabda ismét felvirágozzon Székelyudvarhelyen. Eközben persze mi is változtunk, akárcsak az edzőink. Kamaszként nem volt könnyű megfelelni mindannak, amit a versenysport megkövetelt tőlünk, főleg nem az egykori Ceausescui világ romjain. Többen feladták ezt az életformát vagy egyszerűen csak belefáradtak a sorozatos edzésekbe és a külföldi utazásokba, melyekbe nem kevés pénzt kellett a szegénységben élő szüleinknek, rokonainknak beleölniük. Ők mégis kitartóan támogattak minket, és csillogó szülői szemmel, büszkeségtől fűtve nyugtázták – az értünk érkezett, első osztályú autóbuszt elnézve – hogy fiaik micsoda kényelemben fognak utazni egyenesen Budapestre. Azt már szerencsére nem látták, hogy a város szélén, a két edzőnk és a buszvezető cinkos pillantásai közepette kétszerannyi utas zsúfolódott még közénk, pármillió Lei ellenében. És nem látták azt a jégvirágos vizespalackot sem, amelyik a jég súlyától elnehezülve ide-oda gurult az előbbinél kevésbé jó állapotú buszunk utasterében. Ahogyan sajnos mi sem láttuk többet azokat a doboznyi csokoládészeleteket, melyeket általában a tornákon való részvételért kaptunk, és amelyek szétosztását a hazafelé úton korgó gyomorral hiába vártuk. Az osztrákoktól ajándékba kapott mezeket ellenben kétszer is szemügyre vehettük. Egyszer, amikor az edzőink átvették őket, másodszor pedig a labdarúgó csapat gyerekein, akiknek szülei nyilvánvalóan ugyancsak csillogó szülői szemmel fizették ki az árukat edzőinknek.

    Sokan mindezek ellenére maradtunk, és rendületlenül püföltük a labdát, bár visszagondolva, magam sem tudom, miért is pontosan? Dicsőségért, elismerésért vagy mert fűtött a kamaszos versenyszellem és a játék szenvedélye? Leginkább talán egy jobb élet reményében.  Én mindenesetre egészen érettségiző koromig a sportág bolondja voltam, pedig ekkorra – pénzhiány miatt – a csapat egykori fénye elhalványulóban volt. Érettségi után minden sportággal kapcsolatos reményem és illúzióm elveszett, ma mégis minden keserűség nélkül gondolok vissza az aktív sportolói életemre. Sok mindent kaptam és tanultam ezekből az évekből, és szeretettel gondolok vissza mindazokra, akik akkori életem főszereplői voltak.